„Száguldott a majomkirály a légben, s egyszer csak meglátott öt hatalmas, húsveres színű oszlopot, köztük a kék eget.

»No, itt már vége lehet az útnak – gondolta a majomkirály. – Fordulok is vissza, s Buddha szava szerint én ülök az Esthajnalpír Csarnoka trónszékébe! De megálljunk csak! – ötlött közben az eszébe. – Hadd hagyjak csak itt valami jelet, hogy megértsük egymást a Tathágatával!« – azzal kirántotta egy szál szőrét, elvarázsolta vastagon bemártott íróecsetté, s a középső veres oszlopra felírta nagy betűkkel: »Itt járt az Éggel Egyenlő Nagy Szent.« Mikor ezzel is végzett, visszarakta magára szőre szálát, s nem bírta megállni, hogy nagy illetlenségében jól meg ne öntözze az első oszlop tövét majomhúggyal. Aztán meg hányta-vetette megint a felhőbukfenceket, míg csak vissza nem ért Buddha tenyerébe, ahonnét elindult."

Iuventus ventus, mondhatnánk erre, de ezt majd később mondjuk, most inkább ez jön: o tempora, o mores! És nem is csak úgy értve, hogy Hérosztratoszhoz képest Ding Jinhao. Merthogy nagyon is látjuk, hogy a régi történetek, nagy narratívák miként fajulnak. Mert ugyebár tempora mutantur et nos mutamur in illis.

A 3500 éves luxori templom falába egy akkor 15 éves nankingi fiú a „Ding Jinhao itt járt" feliratot véste, amiből később meglehetős botrány lett. A hír magyar fordításából nem feltétlen lehet rögtön megérteni, de a kínai eredetiből, 丁錦昊到此一遊 Dīng Jǐnhào dàocǐyīyóu, teljesen egyértelműen kiderül, hogy a kamasz Ding Jinhao és minden látogatását megörökíteni szándékozó kínai turista bizony a bevezetőben idézett Nyugati utazás című klasszikus kínai regény, az egész kínai kultúra, de nyugodtan lehet mondani azt is, hogy a világirodalom egyik csúcsteljesítményéből vett idézetet firkantott a világhíres luxori templom falára, illetve akármelyik más kiszemelt idegenforgalmi nevezetességre.

A történetnek ez a része a híradásokból, beszámolókból, elemzésekből szinte mindig kimaradt, és még akik felismerték az idézetet, azok sem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Ezt tulajdonképpen nem kifogásolhatjuk, hiszen Ding Jinhao valószínűleg nem is tudta, hogy honnan idéz, és tettét nyilván nem valamiféle posztmodern hevület vezette.

Egyszerűen csak arról van szó, ahogy a nyelvész fogalmazott: „az egyes beszédtevékenységektől elválaszthatatlanok a társadalmi és kulturális beágyazottságukról valló összetevőik", vagy ahogy Petőfivel egyszerűbben fogalmaznánk: Mingyár' mívelt mihelyst kínai. Kínában ugyanis történelmileg úgy alakult a helyzet, hogy a vandálok ékes klasszikus idézettel tehetik dolgukat.

Valójában a patinás kínai 到此一遊 dàocǐyīyóu nem sokkal bonyolultabb a magyar „itt járt …" vagy az angol „…was here" alakoknál. A 到此 dàocǐ magyarul emide, a 一 yī egy, a 遊 yóu pedig utazás, de a magyarral ellentétben ez a négy szó állandósult szókapcsolat, a vandalizmus számára és céljából fenntartva, tehát ha azt akarjuk mondani, hogy tegnap itt járt az anyósom, akkor erre a 到此一遊 dàocǐyīyóu nem megfelelő. Azt viszont, hogy Itt járt Mátyás király, rövid habozás után nyilván fordíthatjuk így, hogy馬加什國王到此一遊 Mǎjiāshí guówáng dàocǐyīyóu.

Bármennyire is klasszikus és veretes azonban a 到此一遊 dàocǐyīyóu, arról természetesen szó nincs, hogy bocsánatos bűn lenne bevésni a luxori templom falába, vagy mondjuk a Mahabháratából néhány érdekesebb sort felróni a Lánchíd kőoroszlánjának oldalára. Az eset nem ezért érdekes, hanem, mint már volt róla szó, azért mert kiváló példája annak, hogy mennyire meghatároz mindenkit a kultúrkör, ahova születik, vagy amelyben nevelkedik. Mert ha Ding Jinhao nem a Közép Birodalmában, hanem a Centrális Erőtérben nő fel, akkor nyilván azt írta volna a luxori templomra, hogy „Itt jártam", nem pedig azt, hogy 到此一遊 dàocǐyīyóu. Esetleg azt, hogy „tolmácsot kérek". Merthogy ismerné Kormos István Vackorját az első béből, aki tudvalevőleg ezt mondta: „– Mostan arra gondolok, / hogy tolmácsra van szükségem, / mert a tolmács jó dolog."